Prológus

- Fejezd be a bámulást, és dolgozz! Nem érek rá örökké! - ripakodok rá a lányra. Nem hiszem el, hogy pont erre a koncertre egy amatőrt küldenek sminkelni!

- A..azonnal, sa..sajnálom, de még nem találko... - szabadkozik, de unom a kifogásokat, közbevágok.

- Nézd, Kislány. Ha profikkal akarsz dolgozni, hagyd abba a fangirl-üzemmódot, és figyelj a munkádra. Nem érek rá egész nap gyerekeket pesztrálni.

Összefonom karjaim, és unott arccal figyelem, ahogy elhallgat, és visszatér az arcom pacsmagolásához. Istenem, ajánlom, hogy tényleg jó munkát végezzen. Andrea legalább tudta, hogy kell egy hozzám hasonló sztárt sminkelni. Erre persze, pont most megy el szülni, meg olyan badarságokkal foglalkozni, mint a család. Helyette pedig egy ilyen kis csitrit szereznek. Istenem, mindjárt kidobom a taccsot tőle, ez már tényleg szánalmas. 

- Kész! - szólal meg, én pedig végre belenézek a tükörbe.

- Pfh... elmegy. 

Szinte látom, ahogy lefagy. Persze, azt hitte, élete munkáját alkotja. Pedig nem az. De nem érdekel. Ez csak egy koncert. Amúgy sem nekem kell tetszenie, hanem a Főnöknek. Úgyis ő mondja meg, mi legyen. Utálom. 

Felkelek a székből, és felveszem a kikészített ruhát. Josephine segít elrendezni, az egyetlen használható munkaerő ebben a gáz csapatban, akiket mára rám sózott az a pénzhajhász szánalomtenger, aki épp benyit az ajtón.

- Kész vagy, Cica? - kérdezi kaján vigyorral, én pedig megállom, hogy megforgassam a szemeim. Angyali mosolyt varázsolok magamra, még jó, hogy színésznek is elképesztően jó lennék. 

- Persze, épp most készültünk el, Főnök! Hogy tetszem? - pislogok rá a több kilós műszempillákkal, amiket rám ragasztottak.

- Mint egy világsztár! - kapom a választ, és A Főnök, azaz Jeff kitessékel az öltözőből. Sietős léptekkel haladunk a díszletek mögött, egyenesen a Technikusokhoz, ahol felszerelik a fejemre a mikrofont. Gyors tesztelés, igen, elvileg hallom, amit kell. Utoljára végigsimítok derékig érő fürtjeimen, amik ezúttal magas lófarokba vannak fogva a fejemen, felsétálok a lépcsőn a platós csizmákban, ami nem okoz gondot, tekintve, hogy már tíz évesen megtanították, hogyan kell ilyenekben járni. Azt meg már letojom, ki lát be a falatnyi lakk miniszoknya alá, amit fel kellett vennem ehhez a dalhoz, a cuki kis toppocskával. Voltam már ennél kevesebbet takaró ruhában is fellépni. Meg a Playboy címlapján is. Nagylevegő, megkapom a jelzést, hogy mehetek, úgyhogy kilépek a színpadra. A reflektorok egy pillanatra elvakítanak, de azt hiszem, nem is baj, hogy nem látom a közönséget. Túl sokan vannak már.

***

Ahogy lelépek a színpadról, Jeff már nyúl is a kezemért.

- Ma is csodálatos voltál, Cica! Mindenki nagyon elégedett, egy rakás pénzt hoztál nekünk! 

- Inkább neked. Gondolom, most is csak a töredékét látom - húzom el a szám lesújtó pillantással, de fel se veszi.

- Részletkérdés, Cica, részletkérdés! Mindig fennakadsz a lényegtelen apróságokon! Tudod jól, hogy amíg ÉN vigyázok rád, úgyis meglesz mindened, amit szeretnél!

- Szeretnék egy profibb sminkest. Aki legalább olyan jó, mint Andrea volt. Nem egy kislányt. 

- Ugyan már, a sminked csodálatos, és ő amúgy is Andrea tanítványa volt. A stílusa nagyon hasonló, pont az, ami kell nekünk, és profi munkát végzett!

Ennyit arról, hogy mindent megkapok.

- Ne morcogj, tudod, hogy az nem áll jól a csinos kis pofikádnak! Mosolyogj szépen, mindenki azt akarja látni, és csak csináld, amit mondok, és akkor minden jó lesz! 

Nincs kedvem hozzá, de egy pillanat alatt válik az arckifejezésem ismét angyalivá. 

- Így jó lesz?

- Tökéletes! - csippenti meg picit az arcomat, amitől szívem szerint mindig ágyékon rúgnám, de visszafogom magam. Köt a szerződés. Szóval emiatt ismét végig kell csinálnom azt a hacacárét az újságírókkal, amit interjúnak csúfolnak. Már epekedve várom, hogy a képembe villogjanak a vakuk. Hurrá.

***

- Fáradt vagyok, Jeff! - morgok, ennyi hülye kérdést, hát az eszem megáll! És még csak be sem olvashatok nekik! Kikészít. IQ teszt kellene, mielőtt valakit újságírónak engednek.

- Jól van, menj az öltözőbe, addig elintézek pár dolgot!

Intek egyet, jelezve, hogy vettem a parancsot, és elindulok az öltöző felé. Imidzs ide vagy oda, alig várom, hogy lekaphassam magamról ezeket a vackokat, és kényelmesebbet vehessek fel. Közeledve viszont sírás hangjára figyelek fel, lelassítok, hogy ne kopogjon olyan hangosan a cipőm. Igen. Az ÉN öltözőmből jön! Jesszusom, ez orrfújás hangja volt???

- Nyugodj meg - hallatszik egy ismerős hang, Jenny, a fordászé - Ő mindig ilyen volt.

- De... de... az inter...júkban... ohja...an ke..hedves...

Igen, felismerem ezt a hangot. A sminkesnek kiküldött kislány. Hát, ez is sokat fog még szenvedni, ha sztárokkal akar dolgozni...

- Az csak egy álarc. Imidzs. Valójában egy fúria a csaj, igazi tuskó. Nem érdekli senki és semmi, csak saját maga. Sosem foglalkozott másokkal. 

Megköszörülöm a torkom az ajtófélfának dőlve. Felnéznek.

- A helyetekben új állást keresnék... - jegyzem meg hidegen, és teljes közönnyel. Ilyen kis férgekkel nem akarok dolgozni ezek után. Felkapom a táskám, mközben mindketten tiltakozni kezdenek és követnek, de meglököm őket, és szó nélkül viharzok el. Majd otthon átöltözök. A folyosón épp szembejön Jeff, pont kapóra jön.

- Ezt a kettőt mostantól nem akarom látni. 

Jeff szemöldökei felszaladnak, nem érti a helyzetet.

- De... miért?

- Kibeszéltek a hátam mögött, és még ők vannak megsértődve. Elegem van. Vagy ők, vagy én!

Jeff köpni-nyelni nem tud, halkan még odaszól nekik, hogy meg akarja beszélni velem, de nincs mit megbeszélni. Egyenesen a kocsihoz megyek, és beülök az anyósülésre, Jeff pedig a kormány mögé.

- Nem rúghatom ki őket ezért, te is tudod!

- Nem érdekel, oldd meg. 

- Én vagyok a Főnök!

- Azért oldd meg! Mert én meg a sztárod vagyok! Nélkülem nincs show! Nélkülem nincs hírnév, nincs semmid! 

- Neked meg managemented nincs, és semmi más! Egyedül eltűnsz a süllyesztőben, mintha soha nem is léteztél volna!

Hozzácsapom magam az üléshez, és összefonom a karjaim. 

- Kösd be magad.

- Nem.

- Akkor elindulok így.

- Teszek rá.

Elfordítja a kulcsot, beindul a motor. Lassan kifordul a helyéről, és elindul. Nem szól semmit, ahogy én sem, csak bámulok kifelé az ablakon, nézem a sötét éjszakát és a város fényeit. Minden vágyam egy forró fürdő, ez a vacak szerelés nélkül. 

- Nézd... - sóhajt Jeff, nagyjából félúton járhatunk, amikor megtöri a csendet. - Kereshetek mást a helyükre, de nem biztos, hogy holnap találok. Jó szakemberek kellenek ide, és nem mindegy, hogy milyen a stílusuk, időbe telik megtalálni a megfelelőt!

- De holnap elkezded keresni? - kérdezek vissza, oda sem nézve.

- Persze. Ha ennyire erre vágysz, akkor keresek neked másokat. Csak... nyugodj meg, és... ne haragudj.

A keze a térdemre simul. A szemem sarkából visszanézek rá.

- Jó lesz így? - kérdezi mosolyogva, miközben a keze lassan feljebb csúszik a combomon, hogy megsimogassa. Sóhajtok egyet.

- Jó.

Rám mosolyog, és visszanéz az útra. A következő pillanatok pedig mintha végtelenül lassan történnének meg.

Jeff szemei elkerekednek, elkapja a kezét a combomról, hogy mindkettővel megragadja a kormányt. Beletapos a fékbe, én pedig arra fordulok, amerre ő bámul rémülten. Amíg nem figyelt, a kereszteződésben elénk jött egy kocsi, mi pedig egyenesen nekimegyünk. Mozdul a kezem, hogy védjem az arcomat, és csak azt érzem, repülök! Üvegszilánkok törését hallom, rengeteg fékcsikorgást, valamire ráesek, majd átfordulok, és a talpamra érkezek az elénk beguruló kocsi túloldalán. Akár egy valódi macska. Ahogy felfogom, mi is történt, elnevetem magam, és megfordulok, hogy megnézzem, mi a helyzet a többiekkel. Rémületet hallok, és sikítozást, mindenki rohan felém, de lefelé néznek. Nem értem. Lenézek. Igen, ott fekszem, eléggé véresen, de... mégis, jól vagyok. 

- HÍVJÁK A MENTŐKET! - ordítja valaki torka szakadtából, én pedig csak bámulom, ahogy a hátamon fekszek az aszfalton, és egy férfi elkezdi a mellkasomat nyomkodni. Furcsa. Hiszen... olyan könnyűnek érzem magam. És... az nem lehetek én, hiszen... itt vagyok, vagy nem? De ha itt vagyok, akkor miért lebegek? Miért... emelkedek?

Arrébb siklok, Jeffhez, szinte úszom a levegőben. Épp kiszedik őt is a kocsiból, az öv megfogta, és a kormány is megvédte. Karcolások, talán agyrázkódás. A másik kocsi utasai is jól vannak. Csak én... haltam... meg.

Hát ennyi volt. De... ha itt vagyok... akkor talán mégis van túlvilág. Vajon olyan, amilyennek leírták?